A tanulmány azt vizsgálja, hogyan lehet a mai ifjúság mediális eszközeivel, a nekik szóló formanyelvet megújítva megszólaltatni a múlt kiemelkedő értékeit. Neil Gaiman Sandman-sorozata (1989-1996) az első olyan képregény volt, amely World Fantasy-díjat kapott; persze itt sem a díj fontos, önmagában, hanem az, amit jelent. Olyan világirodalmi műveket helyezett új kontextusba, és juttatott el az olvasókhoz, mint Shakespeare Szentivánéji álom, vagy a Vihar című drámája, sőt, Dante Isteni színjátéka és Milton Elveszett Paradicsoma is nagy hatást gyakorolt rá. Gaiman képes arra, hogy a fiatalok által ismert és szeretett Marvel-univerzumhoz illessze főhőse, Morpheus (az Álom istenséghez hasonló, de emberi külsejű megtestesítője) történetét, aki különböző világokon halad keresztül, s időnként klasszikus irodalmi alakokkal (mint maga Shakespeare, vagy Lucifer Milton művéből), időnként pedig Marvel-szuperhősökkel találkozik. Mindezt úgy, hogy a történet saját belső logikája nem szenved csorbát; a dolgozat a magyarul is többször megjelent Sandman mediális, illetve narratív elemzésére is törekszik. Sokat tanulhatunk az angolszász ismeretterjesztő hagyományból, hiszen adósak vagyunk még a merészebb átiratokkal, adaptációkkal, különösen ami a képregényeket illeti. Szerencsére idehaza is van képregény-kultusz, a lehetősége tehát megvan annak, hogy ez a műfaj ezen a téren is továbbfejlődjön: az igényes formai kialakítású darabok mellett ne csak exportált legyen a csúcsminőség. Az lenne az igazán jó, ha túllépnénk az egyszerű képregény-átiratokon, és egy irodalomelméletileg megalapozott, súlyos tartalmakat is hordozó koncepcióba ágyazva, a modern formanyelv tökéletes ismeretében tudnánk hasonló kvalitású alkotásokat létrehozni. A dolgozat természetesen kitér arra a kérdésre is, hogy milyen eszközöket használunk idehaza, illetve arra is, hogyan alkalmazzák a képregény-műfajt a klasszikus alkotások népszerűsítésére.