A vizes élőhelyek kiterjedésének csökkenése világszinten aggasztó mértéket öltött az elmúlt évszázadok során, Magyarország pedig különösen érintett ebben a folyamatban. A népességnövekedés és az ipari termelés bővülése miatt megnőtt az igény a szántóföldi növénytermesztésre, ezért a folyókat gátak közé szorították, vizes élőhelyeink túlnyomó többségét lecsapolták, helyüket mezőgazdasági területek vették át. A Mohácsi-sziget tipikus példája az intenzív tájátalakításnak. A korábban ártéri erdőkkel, mocsarakkal borított térségből kultúrtáj lett, melyben a természetes ökoszisztémák élettere meglehetősen beszűkült. Kutatásunkban feltárjuk és értékeljük a 19. század második felétől napjainkig lezajlott tájhasználati változásokat, valamint átfogó képet adunk a tájszerkezet átalakulásáról is. Legjelentősebb fordulópontnak a 20. század elejét tekinthetjük, amikor a vízszabályozási munkák következtében a sziget elvesztette természetes jellegét, felszínborításában már nem az erdők, hanem a szántók domináltak. Ez a diverzitás csökkenésével járt együtt. Egyhangúbbá vált a táj és az őshonos társulások marginalizálódtak. Ezzel párhuzamosan a tájökológiai kapcsolatok meggyengültek, az élőhelyfoltok elszigetelődtek egymástól. A természetvédelem egyik fontos célja, hogy megvalósítsa az összeköttetést ezen területek között és lehetőség szerint rehabilitálja a korábbi élőhelyeket. A mintaterület egészét érintő rekonstrukcióra nincs lehetőség, azonban lokálisan megvalósítható projektek keretében hatékony eredményeket lehet elérni a táji- és biodiverzitás növelése érdekében.