A vonal a képsíkot érintő jel-hagyás időbeni, lineáris elmozdításával jön létre, és ezzel annak erőhatása, sebessége, iránya is kompozíciós tényezővé válik. Megsokszorozódva a vonalak aktív felületek, formák és struktúrák alakítóiként vagy térképző irányok és erők meghatározóiként működnek. A vizuálisan jelenlévő és az elmében meghosszabbított (akció)vonalak modulációinak, kapcsolódásainak, mozgásirányainak többrétegű, látható-láthatatlan, grafikai-virtuális hálózata képezi a képi kompozíció dinamikus szerkezeti alapstruktúráját, forma-tér-idő-rendszerét, és teremt összhangot folyamat és forma között. A formákat határoló, az alakulásban lévőt az állandótól elválasztó és egyben összekötő körvonal a dologként látás egyik lényeges eszköze, ami létező vagy fiktív dolgok megjelenítésére képes úgy a képzeletben, mint a képzőművészet médiumaiban. A képben tehát a bizonyos értelemben állandósultan rögzített alakzatok szétválasztó kontúrjai, illetve a kép teljes struktúrájának vonalai és (k)építő vonalaktusai együtt kínálják a kompozíció részben statikus, részben dinamikus észlelési lehetőségeit, melyek a képaktusnak is alapvető feltételei. Az ismeretlenből előtűnő, vagy a láthatatlan rejtettségbe alámerülő szerkezeti vonalak, valamint a rajzi, grafikai vagy festői eszközök hol tudatosan vezetett, hol véletlenszerű, hol önállóan futó, hol pedig foltokká szerveződő nyomvonalainak lehetséges jelentései és minket szuggeráló, vonzó, vagy taszító energiái nem csak figyelmünket kötik le, hanem teljes lényünket érinthetik.