Magyar nyelvünket a latin betűk speciálisan kiegészített sorozataiból álló, balról jobbra haladó, fentről lefelé rendezett vonalak rögzítik. Vektorok mindenütt, a tervezőgrafikus, vagy tipográfus feladata pedig, hogy ezekből harmóniát teremtsen. Az erre vonatkozó szabályokat áthágni ellenben mérhetetlenül vonzó, a határ – vonal – akat figyelmen kívül hagyni pedig egyenesen izgalmas, melynek merészsége és frissessége mára a tervezőgrafika és tipográfia sarokkövének számít. A digitális forradalom hatására az olvasás folyamata sem korlátozódik már a lineáris vonalvezetésre. A szöveg és kép, a sorok és blokkok közötti kapcsolatok dinamikusan, a befogadó aktív részvételével bontják fel a hagyományos linearitást. Magyarországon ez a fajta tervezői- és alkotói attitűd azonban évtizedes késéssel, a rendszerváltás után kaphatott igazi lendületet. Jelen tanulmány az ezredfordulón átívelő Dáblin kiadványt alapul véve a vasfüggönyön túl zajló experimentálisként fémjelzett tipográfiai forradalom előzetes figyelembevételével értelmezi a rendszerváltás utáni magyar folyamatokat, a nyugati experimentum hatását és változását a magyar nyelvi környezetben. A tanulmány hermeneutikai és pragmatikai szempontból vizsgálja a tipográfiai döntések jelentését, kiemelve az olvasó aktív szerepét a jelentés kialakulásában.