A szürke farkas (Canis lupus) hazánkban is újra egyre inkább terjedő nagyragadozó. Megítélése ellentmondásos, mivel feltételezett kedvező ökológiai hatásai mellett a csülkösvadfajok és a legelő háziállatok állományaiban gazdasági kárt is okozhat. Publikációnkban áttekintést adunk a farkas táplálkozási sajátságairól szerzett eddigi tudományos ismeretekről, melyekre alapozva a farkas természetvédelmi kezelését hatékonyabbá tehetjük, a konfliktusokat csökkenthetjük. Három kontinens számos országából gyűjtött irodalmi információk alapján megállapítható, hogy az Északi-Középhegységben terjeszkedő farkas számára a csülkösvad populációk minden valószínűség szerint az elsődleges táplálékforrást jelentik, mint ahogy az Európa vagy Észak-Amerika számos területén megfigyelhető. Az eddigi vizsgálatok alapján feltételezhetően a legkedveltebb táplálékforrásnak a gímszarvas számíthat, mellette a vaddisznó, az őz, és akár a muflon elejtése is gyakori lehet. A legelő háziállatok fogyasztása abban az esetben növekedhet, ha a csülkösvad állományok sűrűsége és változatossága jelentősen visszaesne, illetve, ha az állattartás nagy területeken, megfelelő védelem nélkül folyna. A farkas csúcsragadozóként a hazai faunában mindenképpen fontos ökológiai szabályozó szerepet tölthet be, például a nagytestű növényevő fajok erőteljes lokális hatásait enyhítheti. Mindemellett azonban a farkas természetes ragadozó viselkedésével jelentős kedvezőtlen hatást is gyakorolhat a csülkös vadfajok és a patás háziállatok állományaira; csökkentheti az állományuk egyedszámát, megváltoztathatja az egyedek tér- és időbeli aktivitási mintázatait, növelheti a stressz szintjét. Ezért fontos ezeket az interakciókat hazánkban is részletesebben feltárni, hogy a farkasállomány védelmével egyidőben a keletkező konfliktusokat is kezelni lehessen.